Búcsú egy időmértékben gondolkodó költőtől

„Legyen támaszod a föld, / kezed érjen égig-
Így már lelked, ha lehet, / csillagig fehérlik.”
(Gondos Gyula)

Búcsú egy időmértékben gondolkodó költőtől

Most bizonyára figyelmeztetnél, nevezzelek egyszerűen Gyulának vagy Gyuszinak, nem kell neked ez a hangzatos megszólítás.

Sosem tudtuk ellesni a kincsedet, a kincset, amiről te tudtad, hol található, ahonnan csodálatos sorok íródtak ki, eleinte csakis kézzel, majd a régi típusú gépen pötyögve. Aztán jöttél, modern idő klasszikus költője, kérted, mutassuk meg, hol találod a neten ezt és ezt, akár saját magadat. Megkerestelek, rákattintottam egy versed fölött a nevedre, elámultál: nahát, már így vagyok!

Hogy vagy, Gyula, kérdeztük, amikor jöttél, mert jöttél, visszajártál, nyugdíjas éveidben ontottad a sorokat, időmértékben gondolkodtál, Anyegin-strófában írtál, aztán jöttek a klasszikus témák modern szavakkal és képekkel, csak ámultunk, hogy tudod ötvözni az ötleteket, színeket. Figyelmes voltál, nőnapon verset írtál, lyukasóránkon jöttél, vártál csendesen, hogy ráérjünk. Ráértünk, mikor ki, ráérnénk most is, a fiókomban lapul tőled pár lap, Gyula, nem beszéltük meg, most hogy mondjam el, hogy melyik szóról kapja a vers a címét szerintem, és hogy melyik változat a jobb.

Idő és mérték: hogy méri fel az idő a mértéket, hogy kinek mennyi jut és mire. Most valaminek vége van, maradnak az emlékek, a sok száz diákban az élmények és a tudás, akiknek Gondos tanár úr évtizedeken át magyart és latint tanított. Nem felejtenek, nem felejtünk.

„És tudom, akadnak ottan,
kiket jól megtanítottam
(Senki szememre ne hányja!)
egy két jeles tudományra,
s hogy milyen szép a derengő
őszi fényben kint az erdő,
hát még ha szétnézünk abban
a ragyogó szép tavaszban.”

Nyugodj békében, tanár úr!

(DTSz)