Évek-évtizedek-életek a Bessenyei György Gimnáziumban

Becsengettek. Diákok százai, ismert és új tanárok ismét birtokba vették a gyönyörű és nagy múltú intézményünket. Hét pedagógus viszont hiányzik - kishetes módjára jelenthetnénk, a tanári létszáma ennyi és ennyi, hiányzik: Belányiné Csányi Klára, Csucska Bogát, Gyüre Béla, Jakab Eleonóra, Kézy Katalin, Simon Edit, Szendrei János.

És valóban. Hiányoznak. Megszoktuk jelenlétüket: mindennap, minden szünetben, délutánonként. Sport-és tanulmányi versenyek százain az élbolyban, osztálykirándulásokon és egyszerű hétköznapokon itt ténykedtek közöttünk, halkan építettek biztos alapokat, amelyeken állhatunk, évtizedek alatt összeforrtak az iskolával, megfontolt pedagógus magatartással neveltek diákokat, embereket, majdani kollégákat.

Ők már ismerik, milyen, ha a lélek örökre pedagógus marad. Fejüket ugyanúgy felvetik pedagógusokat érintő hírek hallatán, és 7.45-kor biztosan "szól" még a csengő...

Zsigerekbe beivódott hanghordozásuk, testtartásuk asztaluk fölé hajolva, bátorító átkarolásuk emlékünkben él már. De ott él.

Micsoda tapsot kaptak a diákoktól, amikor iskolánk igazgatója méltatta nyugdíjba vonult kollégáit - ez az élmény is eltehető abba a nagykönyvbe, amelynek lapjai sosem telhetnek be, mert mindig maradt hely: nyitottságuk, hihetetlen emberségük, empátiájuk, bátorító-segítő szavaik sosem fogytak el, s ezért hajdani diákok ezrei gondolnak hálával rájuk. "A" besis tanárokra. S várjuk korábban nyugdíjba vonult kollégáikkal őket is "haza".