Gólyaavató a 2009/2010-es tanévben, ahogy egy 9.E osztályos diák megélte

Üzenet a gólyafészekből. Egy gólya szemével látni az elmúlt hét eseményeit egészen más érzés, mintha egy felsőbb éves vizsgálódna. Minden ide járó megtapasztalta már ezt, de biztos vagyok benne, hogy két egyforma év nem létezik [Képek]. Felavatottan, igazi besisként bátorságot veszek, hogy írjak egy rövid beszámolót mindannyiunk nevében.

Részemről hatalmas öröm volt, amikor még a gólyahét előtt megtudtuk, hogy a hétfői napon már fel is kell hozni a ruhákat. Bármennyire is nevetséges volt az öltözet, én nem háborodtam fel, mert tudom, hogy ezt végigcsinálta az összes ide járó diák. Bár mi E-sek az úszógumikkal érdekes látványt nyújtottunk, roppantul élveztük a már-már színpadias öltözékünket. A következő megpróbáltatást a kezeink és füzetlapjaink szenvedték el – a nagyobbak leírattak velünk legalább 50 darab névsort. Ez igazából teljesen érthető, mert mit is kezdhetnének egy osztállyal, ha még a tanulók nevét sem tudják – mi mégis puffogtunk pár sort, tervezgettük, hogy direkt nem a saját neveinket írjuk össze nekik, de természetesen végül megtettünk minden tőlünk telhetőt, még vécépapíros névsort is készítettünk.

Nem lepődik meg senki, ha most azt mondom: ez sem volt nekik elég. Szerda reggel megkaptuk a végleges jelmezünket, a gyönyörűen kifestett pólókat, a gumicsizmákat, és mindezt szó szerint megkoronázva a „virágkaspókat”. Öltözködés közben még nevettünk, viszont amikor megláttuk magunkat a tükörben, pár pillanatra lehervadt a mosoly az arcunkról. Miután feleszméltünk, kitört belőlünk a felhőtlen vidámság, itt már nem lehetett visszafogni magunkat. A szerdai és csütörtöki napon közel álltunk a kezelhetetlenséghez, de ezt bizonyára csak mi éreztük, mert nem volt szükség arra, hogy ránk szóljanak. Talán a tanárok is érezték, hogy ezek nem akármilyen napok számunkra.

Előbb kedden a busz, azután pedig az előkészületek hosszabb-rövidebb időtartalma rázott össze minket. Egymással, a tanárokkal, az évfolyamtársainkkal – minden szép és jó volt. Csütörtök délután izgatottan vártuk avatásunkat, gyakoroltuk az indulót, előkészítettük a zászlót és persze magunkat. Felemelő érzés volt bevonulni, állni, énekelni, szabadon nevetni. Mindenki jól érezte magát, a vetélkedő sok feladata az összes diákot mosolyra derítette. Nutelláskenyér-evő verseny, karaoke, gágogó megmérettetés, ezek mind részei voltak a csodás napnak. Az igazán csak hab volt a tortán, hogy sikerült elnyernünk a főnyereményt, a csokoládétortát!- E nélkül is minden ugyanolyan jó lett volna. Összekovácsolódtunk és ez az, ami igazán számít! Mindezek után fő feladatunk, hogy tartsuk az eddigi színvonalat és kerekedjünk felül önmagunkon amennyire csak lehetséges! Nagy öröm, hogy idáig eljutottunk, most bizonyítanunk kell, hogy megérdemelten kerültünk ide. Elvégre macskaköves út vezetett idáig…

Bumberák Éva 9.e